Az Európai Unió, jelesül az Európai Tanács 2003-ban irányelvet fogadott el a családegyesítésről. Ezt az akkori tagállamok – Dánia, Írország és Nagy-Britannia kivételével – aláírták, és a csatlakozók, így Magyarország is így tett. Az uniós országok vállalták, hogy legalább a közösségi minimumkövetelményeket átültetik saját jogrendszerükbe és gyakorlatukba.

Az irányelv megszabja a feltételeket, amelyek mellett a tagállamok területén jogszerűen tartózkodó nem uniós állampolgárok (így a menekültek is) családegyesítési jogukat gyakorolhatják.

Mi az a családegyesítés? Miért fontos a menekülteknek, és miért fontos a befogadó országnak?

A menekülő ritkán van abban a helyzetben, hogy az egész családját képes legyen magával hozni. A menekülés rendkívül költséges és kockázatos vállalkozás. Elég, ha arra gondolunk, hány szülő veszíti el gyerekét a tengeri átkeléseknél Törökország és Görögország között. Ezért van az, hogy sokszor fiatal vagy középkorú férfiak érkeznek legelőször, ők azok, akik  a  leginkább ki vannak téve az üldözés veszélyének. A nők, idősek, betegek és gyerekek többnyire hátra maradnak, ám veszélyben és kiszolgáltatottságban élnek továbbra is. Ha a menekülőnek szerencséje van, és védelmet kap valamelyik biztonságos országban, többnyire minden erejével azon van (ahogy lennénk mi is hasonló helyzetben), hogy családjával újra együtt lehessen.

Erre nincsen más legális módja, mint a családegyesítés, hiszen amennyiben a menekült visszatér oda, ahonnan elüldözték, a védettséget elveszik tőle. De még akkor is így jár, ha felveszi a kapcsolatot egykori hazája hatóságaival.
A családegyesítés nem csak a menekültnek használ, aki szeretteit biztonságban tudhatja maga körül, és révbe ér, hanem többnyire a befogadó államnak is megéri – különösen olyan külföldieknél, akiknél esély sincsen arra, hogy egyszer majd hazatérnek. A családjáért aggódó, magányos menekült ugyanis jóval kevésbé integrálható, sokkal „problémásabb”, mint a családos.

Egy kiskorú ügyfelünk rajza

Családegyesítés Magyarországon

A családegyesítés egyik nehézsége az, hogy a Magyarországon tartózkodó menekült nem indíthatja el a folyamatot, hanem az otthon vagy út közben lévő családtagnak kell elmennie a „szükséges papírokkal” egy magyar külképviseletre.

Erre 3 hónap áll rendelkezésére. Mindez elegendő időnek tűnhet, csakhogy egyáltalán nem könnyű beszerezni az okiratokat, amit a magyar hatóságok hajlandóak elfogadni.

A szomáliai útleveleket például egyet sem tekintenek bizonyítónak.

Az elismert menekültek többnyire háborús, polgárháborús övezetekből érkeznek, ahol nemigen működik az állam vagy a külföldi üldözője éppen maga az állam volt. Ilyen helyeken az ügyintézés nagy türelmet, óvatosságot igényel.

Ráadásul ezekben az országokban (Szíriában, Afganisztánban, a legtöbb fekete-afrikai országban) nem is működik magyar külképviselet, tehát el kell utazni oda, ahol igen. Ez harmadik világbeli, muszlim vagy tradicionális társadalmakban a magukra maradt nőknek vagy gyerekeknek különösen nehéz.

Másik bürokratikus akadály az, hogy a magyar hatóságok többnyire csak azzal a kérelmezővel hajlandók foglalkozni, aki legálisan lépett a konzulátusnak helyet adó ország területére. Az egyik szíriai palesztin apa Törökországban tartózkodó öt kiskorú gyerekének kérelmét például először nem vette be a hatóság, mondván, illegálisan léptek az országba. Legálisan nem tudtak, mert nem szíriai állampolgárok. Papírjaikat pedig egyébként sem ismerte el a magyar állam. Később a gyerekek orvosi papírjai és a Helsinki Bizottság fellépése meglágyította az ügyintézők szívét, és sikerült elérni a beengedésüket.

Másik ügyfelünk afgán (hazara nemzetiségű) családtagjaival pedig addig packázott a hatóság, amíg értelmezése szerint kifutottak a féléves határidőből. Jóval később bíróságnak kellett majd figyelmeztetni a hivatalt, ha hiánypótlást kért a családtagoktól, azzal el is ismerte, hogy az eljárás megindult. A gyerekként idekerült fiatalembernek három és fél évbe telt, mire újra megölelhette szüleit és testvéreit.